A szemem még most is könnyekkel telik meg, ha arra gondolok, hogy egy picuri babóca fejlődik a pocimban. Kis csöppnyi élet, aki megannyi változáson megy keresztül. Csodálatos dolog megélni és követni életének ezt a kezdeti szakaszát, érezni a szervezetem vele kapcsolatos jelzéseit, változásait, mint jelenlétének bizonyítékát. Tiszta, bensőséges, szeretetteli kapcsolat, amit csodálatos megélni :)
Óriási boldogság, ami úgy nyilvánul meg, hogy állandóan fülig ér az ember szája és kacéran, cinkos mosollyal kacsintgat össze a párjával. Ilyen körülmények között nehéz megtartani magunknak a kis titkot. De nem lehetetlen!
Terveink szerint a bűvös 12 hétig csak környezetünk szűkebb körével osztjuk meg örömünket. Bár elvileg már nem sok idő van vissza addig, időnként mégis nagy a kísértés, hiszen a legszívesebben világgá kürtölnénk.
De néha jön egy-egy megerősítés...
Azt hiszem hogy az átlagosnál kicsit érzékenyebbnek születtem, így nem tudom természetesnek venni ezeket a helyzeteket, mint ami ma történt, mégha nem is velem. Nem is tudok szó nélkül elmenni mellette, persze hozzá kell tennem, hogy magamból indulok ki és lehet, hogy az érintettek nem így élték meg.
Mindig meglepődök, amikor egy kis csajos, elvileg bizalmas barátnői beszélgetés közben nem figyelnek oda a másikra, és fennhangon, érzésem szerint tapintatlan módon - mások által is jól hallhatóan - kérdeznek rá bensőséges dolgokra. Innen indulnak a pletykák, a külső hallgatóságtól az elkapott szavak alapján a kényelmetlen kérdések, a kellemetlen helyzetek...
Úgy érzem, ha ezt szeretném elkerülni, akkor mindenkinek vagy senkinek - vagyis egyelőre marad a hírzárlat.