A múltkori témában arról volt szó, hogyha boldog a mama, akkor boldog a babuka is a pociban, ami persze a jövőjére, élete további szakaszaira is kihat. A felelős kismama ezért a gondtalan, örömteli és harmónikus áldott állapotra törekszik szeretett kisbabája érdekében.
Mindezt átgondolva a napokban felmerült bennem a kérdés, hogy mi van ha ez nem sikerül? Megeshet az ilyen, hiszen nem tudunk mindent befolyásolni, a terveink szerint alakítani az életünket, benne minden percünket. Mi hát a teendő?
Első automatikus reakció, hogy az ember esetleg megijed, ha elcsíp egy félresikerült pillanatot, korrigál, elemez rendületlenül és akár hibát-hibára halmoz. Amivel újabb hasonlóan negatív érzelmi töltetű hatást közvetíthet a kicsikéje részére. Tehát a helyzet, ha képi hasonlattal élhetek, akkor egy kisebb fajta örvénnyé alakulhat, ami lehúz, lent tart és nincs kiút, miközben a problémák és azok felismerése újabb félelmeket, féltést generálnak. Hogyan is működik ez a bizonyos örvény? Hogyan lehet a szörnyű fogságából kikerülni? Tudjuk, hogyha belekerültünk, akkor a további kapálózásainkkal nem érdemes rontani a helyzetünket, hanem hagyni kell magunkat, és így felülkerekedhetünk, a felszínre emelekedhetünk.
Visszakanyarodva a való élethez, tehát a kismama arra törekszik, hogy Ő maga és babukája jól érezzék magukat, és ezen felül a környezeti hatásokat is javukra fordítsa. Megtesz mindent, de néha minden igyekezet ellenére sem sikerül. Ilyenkor nem szabad elkeserednünk, az életben már megtanulhattuk, hogyha a lehetőségeink által behatárolva, a legjobb szándékkal, a jelenlegi tudásunknak megfelelően a lehető legjobbat hozzuk ki a helyzetből, akkor elégedettek lehetünk, mert ennél többet - bármennyire megfeszülünk is - nem tehetünk.
Ezzel szembesültem, amikor - Ingridhez hasonlóan - a dokibácsihoz fűződő bizodalmam mellett, hiába beszéltem meg a kicsikénkkel, hogy mi fog történni, Ő mégis szemérmesen elbújt a hivatlan UH készülék elől. Az első reakció, hogy esetleg rosszat tettem: hagytam, hogy bekukkoljunk a picurkánk intim szférájába, nem tettem meg mindent, hogy felkészítsem Őt és vajon milyen hatásai lesznek a kicsi lelkére, a későbbi életére. Hát ez az amit nem szabad! Egyrészről már megtörtént, nem tudom visszafordítani az idő kerekét, a vizsgálat kötelező így nem is tehettem mást, vagyis a lehetőségekhez mérten a lehető legjobban cselekedtem és a hibát azzal követem el, ha mindezt a saját aggodalmaimmal, féltésemmel tetézem, mert így - jelen példában - az UH-hoz, a találkozás öröme helyett, akár negatív érzelmeket is közvetíthetek a mi kis kincsünk részére, amivel akaratlanul is rossz érzéseket kapcsolhatok az UH élményhez. Úgyhogy csak ügyesen, anélkül, hogy a félelmek elragadnának, irányítanának!
És amire még legkedvesebb kolléga-barátnőm (aki a megoldás megtalálásában is segített és) nagyon okosan felhívta a figyelmem arra, hogy aki tisztában van és odafigyel a babócájának a pocóbeli életére, az már itt elkezdheti, tanulhatja a felelőséggel való gyermeknevelés fortélyait, tapasztalhatja érzelmi hatásait. Most is ugyanezek a folyamatok történnek, csak még közvetetten.
Példája szerint később is felengedjük majd gyermekünket a mászókára, ahonnan leeshet, megütheti magát, de ügyesedik, tapasztal. És mégis - minden féltésünk ellenére - megengedjük neki, mert ezzel fejlődik.
Mindezt átgondolva a napokban felmerült bennem a kérdés, hogy mi van ha ez nem sikerül? Megeshet az ilyen, hiszen nem tudunk mindent befolyásolni, a terveink szerint alakítani az életünket, benne minden percünket. Mi hát a teendő?
Első automatikus reakció, hogy az ember esetleg megijed, ha elcsíp egy félresikerült pillanatot, korrigál, elemez rendületlenül és akár hibát-hibára halmoz. Amivel újabb hasonlóan negatív érzelmi töltetű hatást közvetíthet a kicsikéje részére. Tehát a helyzet, ha képi hasonlattal élhetek, akkor egy kisebb fajta örvénnyé alakulhat, ami lehúz, lent tart és nincs kiút, miközben a problémák és azok felismerése újabb félelmeket, féltést generálnak. Hogyan is működik ez a bizonyos örvény? Hogyan lehet a szörnyű fogságából kikerülni? Tudjuk, hogyha belekerültünk, akkor a további kapálózásainkkal nem érdemes rontani a helyzetünket, hanem hagyni kell magunkat, és így felülkerekedhetünk, a felszínre emelekedhetünk.
Visszakanyarodva a való élethez, tehát a kismama arra törekszik, hogy Ő maga és babukája jól érezzék magukat, és ezen felül a környezeti hatásokat is javukra fordítsa. Megtesz mindent, de néha minden igyekezet ellenére sem sikerül. Ilyenkor nem szabad elkeserednünk, az életben már megtanulhattuk, hogyha a lehetőségeink által behatárolva, a legjobb szándékkal, a jelenlegi tudásunknak megfelelően a lehető legjobbat hozzuk ki a helyzetből, akkor elégedettek lehetünk, mert ennél többet - bármennyire megfeszülünk is - nem tehetünk.
Ezzel szembesültem, amikor - Ingridhez hasonlóan - a dokibácsihoz fűződő bizodalmam mellett, hiába beszéltem meg a kicsikénkkel, hogy mi fog történni, Ő mégis szemérmesen elbújt a hivatlan UH készülék elől. Az első reakció, hogy esetleg rosszat tettem: hagytam, hogy bekukkoljunk a picurkánk intim szférájába, nem tettem meg mindent, hogy felkészítsem Őt és vajon milyen hatásai lesznek a kicsi lelkére, a későbbi életére. Hát ez az amit nem szabad! Egyrészről már megtörtént, nem tudom visszafordítani az idő kerekét, a vizsgálat kötelező így nem is tehettem mást, vagyis a lehetőségekhez mérten a lehető legjobban cselekedtem és a hibát azzal követem el, ha mindezt a saját aggodalmaimmal, féltésemmel tetézem, mert így - jelen példában - az UH-hoz, a találkozás öröme helyett, akár negatív érzelmeket is közvetíthetek a mi kis kincsünk részére, amivel akaratlanul is rossz érzéseket kapcsolhatok az UH élményhez. Úgyhogy csak ügyesen, anélkül, hogy a félelmek elragadnának, irányítanának!
És amire még legkedvesebb kolléga-barátnőm (aki a megoldás megtalálásában is segített és) nagyon okosan felhívta a figyelmem arra, hogy aki tisztában van és odafigyel a babócájának a pocóbeli életére, az már itt elkezdheti, tanulhatja a felelőséggel való gyermeknevelés fortélyait, tapasztalhatja érzelmi hatásait. Most is ugyanezek a folyamatok történnek, csak még közvetetten.
Példája szerint később is felengedjük majd gyermekünket a mászókára, ahonnan leeshet, megütheti magát, de ügyesedik, tapasztal. És mégis - minden féltésünk ellenére - megengedjük neki, mert ezzel fejlődik.
Tehát a tudatos - testi és lelki - várandóság nem a féltésről és aggódásról, hanem az odafigyelésről, tudatos szeretettel teli együttélésről szól.
És egy kis könyvajánló, amiből nagyon sokat tanulhatunk a baba-mama kapcsolatról, kisbabánk méhen belüli hihetetlen életéről:
Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit : Lelki köldökzsinór
Beszélgetek a kisbabámmal
A könyvet Barbara barátnőmtől kaptam ajándékba, akiben már most nagyos is ott rejtőzik a hihetetlenül figyelmes, odadó anyuci. Köszönöm!
Beszélgetek a kisbabámmal
A könyvet Barbara barátnőmtől kaptam ajándékba, akiben már most nagyos is ott rejtőzik a hihetetlenül figyelmes, odadó anyuci. Köszönöm!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.