Telik az idő és újabb, most dupla fordulónap jött el.

Az egyik, hogy már csak kerek 50 napunk van vissza a találkozásig, ahhoz hogy apuci és én is a kezünkbe foghassuk a kicsikénket. :) Mindketten egyre többet gondolunk erre a napra, meghatódva és örömmel teli izgalommal várjuk az eljövetelét.

Kis Nikikénk már egyre nagyobb, néha meg is lepődök, hogy hogyan férhet el a pociban, és még mindig sokat fog nőddögélni. Mára már olyan érzés, hogy teljesen végigér a pocimban: a szeméremcsonttól egészen a bordámig és többnyire a poci jobb oldalán tölti az idejét. Néha érdekes módon átnyúlik balra is, miközben a jobb oldalon a derekamnál is érzem a lábikáját. Ilyenkor talán spárgázhat a kis csöppünk, más elképzelésem nincs, hogyan lehet egyszerre mindenhol. Ha a csuklásaiból jól érzékelem, akkor a még mindig fejjel lefelé tölti napjait. Remélem mostmár így is marad, és inkább elviselem a gyomor és tüdőpróbáló lábtempóit. Néhány napja éjszaka már nem mocorog és fészkelődik minden egyes megfordulásomnál, mosdó járatomnál. Úgy látszik, hogy többet alszik kihasználva a pihiidőt. Az első éjszakákon meglepődtem, mert nagyon éles határ volt, vagyis hétfő óta van az, hogy nyugodtan éjszakázik. Első reggel azonnal szaladtam le reggelizni, mert a finom kajcsi ízére mindig felébred és érezni szerettem volna élénkségét. Hát most is így volt. Másrészről nappal bőven bepótolja az éjszakai mozgáskimaradást. ;) Úgyhogy megnyugodtam, csak a kislányunk napirendje változott.

Nézzük a másik fordulónapot: ma töltöm az utolsó munkanapom a munkahelyen. Az az érdekes, hogyha nem mondtam volna a főnökömnek, hogy a jövő héttől nem dolgozok, akkor még könnyen bírnám a munkát. Persze így könnyű, mert irodai munkáról van szó és csak az agyamat kell megdolgoztatni és nem szükséges hajolgatnom, cipelnem semmit, ráadásul bármikor felállhatok sétálgatni, ha a kicsi lányunk azt igényli. (Igaz 1-2 hete még nem egészen így éreztem a náthától és a többi szervezetemben folyó átalakulástól szenvedve.) Tehát a könnyedebb érzéshez hozzájárul, hogy éjszakánként jókat alszok ismét (úgy látszik a csipőm szélesedése egy kicsit stagnál) és már nem ébredek állandóan arra hogy fáj a forgóm és a lábam, másrészről pedig kezdem megszokni a pocim, és az alvási pozíciók váltása is könnyebben megy. És ami valószínűleg a legfontosabb tényező, hogy apuci nagyon sokat segít otthon, és kímél ahogy csak lehet. Hihetetlen, amit otthon megcsinál - sokszor helyettem - hogy mi nyugodtan kipihenhessük a nap (és a pocikeményedések) fáradalmait. Nagyon családszerető apuci és így talán kevésbé is maradt ki várandósság élményeiből, aminek nagyon örülök, hogy részese lehet. Ilyen háttérrel könnyű volt még mindig dolgozó nőnek lennem. :) Nade eljött ez a nap is és mostmár nyugodt tempóban (ha tudok olyat) elvégezhetem otthon az utolsó simításokat a babakelengyén (mosás, vasalás), magamon (fogorvos, kozmetikus) és végére járhatok az elintézni valóknak, amit még Nikike érkezése előtt könnyebb lenne lezárni. Az utolsó 7 hétre rendszeresítek néhány, eddig adhoc jelleggel végzett kellemes dolgot, mint például, hogy reggelente zenét fogunk hallgatni (amit a munkába indulások napjain nem mindig tettem meg). Tehát az egymásra hangolódás egy újabb szakasza következik.

Ahogy telik az idő, egyre kézzelfoghatóbb és egyre valóságosabb, hogy hamarosan kisbabánk születik. Hihetetlen érzés! Még most is képes vagyok elsírni magam mások - akár filmeken megjelenő - babukával kapcsolatos élményein is. Csodálatos ez a felfokozott érzésvilág, ami persze a kívülállók szempontjából nem biztos, hogy ugyanilyen pozitív kicsengésű. Dehát ilyenek a kismamák. ;) És azt hiszem a kispapák is hasonló mély érzelmeket élnek meg, csak ők jobban vissza tudják fogni magukat a kinyilvánításban, viszont az öröm perceit igenis el lehet kapni az izgatott készülődésükben, gondoskodásukban, az arcuk rezdüléseiben, ha odafigyelünk rájuk. És mindezért köszönettel és hálával tartozunk támogató, biztonságot nyújtó párunknak, és a már most igazi apukának.